Történt egyszer, hogy egy hónapban nem volt túlóra. Semmi. A főnök közölte, hogy kevés a megrendelés. A fizetésem 210 ezer volt. Ebből fizetni kellett az albit (80), a rezsit (25), a hitelt (35), és maradt 70 ezer kajára meg minden másra. Egy hónapra. Nem lehetetlen, de szűkös. Nagyon szűkös. A második héten már számoltam a tízforintosokat.

 

A barátnőm – Zsófi – azt mondta, keressek valami mellékest. De mit? A gyári munka mellett nem lehet beugrós pultozni járni, mert a műszakok szétcseszik az egész napod. Online valami? Áruházak? Semmi sem illett bele az időmbe.

 

Aztán egy este, épp éjszakás voltam, de aznap szabadnapot kaptam. Ültem otthon, kávéztam, és a telefonom nyomkodtam. Valami reklám ugrott be. vavada magyarország – így kerestem rá. Nem tudom, miért pont azt. Lehet, mert magyarország végződéssel találtam, és azt gondoltam, hogy itthoni cég. Nem is néztem utána. Csak annyit láttam, hogy van egy bónusz az első befizetésre.

 

A számlámon 15 ezer forint volt félretéve vészhelyzetre. Azt mondtam Zsófinak, hogy ezt nem nyúlom meg. Mégis megnyúltam. 5000 forintot feltöltöttem. A vavada magyarország oldalán megjelent a bónusz: plusz 5000 forint játékpénz. Tehát 10.000-rel indultam. Nem nagy összeg, de nekem akkor az volt, mint a lottó.

 

Nem voltam okos. Nem olvastam utána a játékszabályoknak. Csak bementem az első játékba, ami szembejött. Valami egyszerű nyerőgép, hengerekkel meg csillagokkal. 50 forintos tétekkel kezdtem. Apró, lassú pörgetések. Azt gondoltam, ha elmegy az 5000, akkor elmegy. Legalább próbálkoztam.

 

Az első fél óra: fel-le, fel-le. A pénzem 8000, aztán 6000, aztán 9000. Nem volt semmi extra. Aztán a negyedik pörgetésnél – pontosan emlékszem, mert le is fagyott egy pillanatra a telefon – három ugyanolyan szimbólum összeért. Valami aranyos állat volt, talán egy oroszlán. A gép elkezdett villogni. Egy bónuszkör indult. Ebben a körben tíz ingyen pörgetést kaptam, mindegyik háromszoros szorzóval.

 

Az első ingyen pörgetés: 200 forint. Második: 400. Harmadik: 1200. A negyediknél már remegett a kezem. 3400. Az ötödik: 7800. A hatodik: 12.000. A hetedik: 18.000. A nyolcadik: 22.000. A kilencedik: 28.000. A tizedik: 31.000.

 

A gép megállt. A számlámon 87.200 forint. A saját befizetésem 5000 volt, a bónusz 5000, a többi a nyeremény. Én meg csak bámultam a telefont. Zsófi mellettem ült a kanapén, és azt kérdezte: "Mi van? Jól vagy?" Nem tudtam válaszolni. Odaadtam neki a telefont. Ő is csak nézett.

 

Azonnal megnyomtam a kifizetés gombját. A vavada magyarország kifizetési folyamata nem volt bonyolult. Bekérték a személyimet, a lakcímkártyámat, meg egy bankszámlakivonatot. Mindent beküldtem. Másnap reggelre ott volt a pénz a számlámon. 87.200 forint. Nem 87.000, nem 87.500, hanem pontosan annyi.

 

Abból a 87 ezerből befizettem előre a következő havi albérletet. Vettem Zsófinak egy cipőt, amit hetek óta nézegetett a plázában. A maradékból meg elmentünk vacsorázni egy normális helyre. Nem a mekibe, hanem egy igazi étterembe. Két pohár bor, egy jó steak, desszert. Zsófi mosolygott. Én meg ültem vele szemben, és azon gondolkodtam, hogy ez a pénz a semmiből jött.

 

De itt jön a lényeg. Nem folytattam. Sokan folytatták volna. Azt gondolták volna: "Ha most 87 ezret hoztam, akkor holnap hozok 200-at." Én is éreztem ezt a késztetést. De valami megállított. Talán az, hogy a gyárban megtanultam: a gép nem barát. A gép egy eszköz. Néha ad, néha elvesz. És ha egyszer adott, ne várd, hogy újra adni fog.

 

Azóta eltelt fél év. A vavada magyarország oldalát nem nyitottam meg. Nem azért, mert félek. Hanem mert tudom, hogy az az este egy ajándék volt. Egy olyan ajándék, ami pont akkor jött, amikor a legjobban kellett. De az ajándékokat nem szokás visszakérni. Én sem kérem. Megköszöntem, és továbbléptem.

 

Ma, amikor a gyárban állok a szalag mellett, néha eszembe jut. Elmosolyodom. Aztán megyek tovább, mert a túlóra most is van, a pénz most is kell, de a szerencsére nem lehet építeni. A munkára igen. A vavada magyarország csak egy epizód volt. De azt az epizódot soha nem felejtem el.